Az esztétizmusból:
A történet egy párizsi cirkuszban játszódik az 1970-es években. (…) Sok minden beletartozik a cirkuszi légkör romantikájába, abba, hogy trapézon repül a levegőben, stb. Stb. Gondoljon itt a cirque-re, ne a cirkuszra. Az óvilág riffjeit csináljuk a gyűrű romantikájáról és csípősségéről. A tutusokban nincsenek elefántok, akik a hátsó lábukon járnának; hasított szemű zsonglőrök és merész halálszerető trapézművészek és szomorú Pierrot-bohócok, még akkor is, ha a Pierrot-bohócnak - hősünknek, Torinosunak, a „Madárfészeknek” - hamis piros orra van. A trágárság abból adódik, hogy a cirkuszi mester az előadóit szimpatizálja mindenkinek, aki hajlandó fizetni. (…) És van tanbi dekadencia - olyan szellemek, akik tinédzser lányként hasonlítanak az akcióba, még akkor is, ha ők a hős testvérei, és otthagyták a neurotikus nőket, akik fájdalmat okoztak, buracont, esetleges gyilkosságokat és kimondatlan fenyegetéseket, valamint egy hőt, aki bármelyik pillanatban elpusztulni látszik a végső dühtől.
